Charles B. Barkin

c

Balogh Gallusszal folytatott kellemes kedd esti beszélgetésünk bizonyos szempontból bizarr is volt egyben. A srác – többek között – kísérleti ambient zenét barkácsol, erről faggattuk őt hosszan és elmélyülten. Mindeközben viszont a rádió rendíthetetlenül zúgta a háttérben a mostanság fancy popdalokat, gyönyörűen abszurd kontrasztot létrehozva a beszélgetés tárgya és közege között.

A Charles B. Barkin ugyanis tipikusan nem az a zene, amellyel lépten-nyomon szembetalálod magad. Idén publikált első, The Wave című szólólemeze kilenc tételből áll. Absztrakt, gyakran ritmus- és dallamtalan hangformák, hangkollázsok ezek, beazonosíthatatlan elemek szokatlan párbeszédei. Első nekifutásra talán fogást találni is nehéz lehet rajta, függetlenül attól, hogy rendkívül sajátos, izgalmas tételekről beszélünk. Amit már előzetesen is megfogalmaztam magamban Gallus zenéje kapcsán, azt ő maga is alátámasztotta. Nevezetesen, hogy kitüntetett szerepet játszik a véletlen – nemcsak a Charles B. Barkin-projektben, hanem egész zenei pályafutásában.

Ez a bizonyos pálya négy éve kezdődött. Gallus a Kisképzőre járt, aztán otthagyta másfél év után. Vicces, hogy pont ezután jött létre első zenekara, a kisképzős osztálytársakkal alapított Lányok. A banda második és egyben utolsó koncertjén a teljes spontaneitás jegyében néhány, a helyszínen talált széttépett könyvet használták dalszövegnek. Aztán a pisiszünetben Gallus és Zita maradtak a helyükön, és jammeltek egy kicsit, „ami annyira nem is volt szar”. Ezen a ponton indult el a Mayberian Sanskülotts története (amit egyébként sokáig titokban kellett tartani egy tiniszerelem miatt).

A fordulat erőteljes volt. Nemcsak azért, mert Gallus kisgyerekkorától fogva (a Képző hallgatójaként mind a mai napig) a festésnek hódol, hanem mert semmiféle zenei előképzettsége nincs. A Mayberiannel mégis rá volt kényszerülve, hogy három akkordból álló gitárrepertoárját bővítse. Ma már egész jól elboldogul, bár a gitár (ahogy a többi hangszer is) még mindig misztikus eszközként lebeg előtte, amiben pont az a jó, hogy nem előre megtanult sémák irányítják, hanem a puszta intuíció, na meg a véletlen.

A Mayberian után, pontosabban azzal párhuzamosan jött a következő formáció, az ex-barátnőjével alkotott Aires Altos, amelyben újabb hangszer került a keze ügyébe: a dob.  Egy szép nap aztán egy Mayberiannek írt demó teljesen magával ragadta, és addig-addig facsarta, hogy az végül már túl extrém lett volna mindkét banda hangzásához. Így született meg szólóprojektjének első etűdje, a Less Talk, és egyben így jött létre a kérdés (a kihívás) is, hogy vajon képes-e olyan ambientet létrehozni, ami egy pillanatra sem válik unalmassá vagy feleslegessé.

Jóllehet, a bájos lo-fi stílus erőteljesen áthatja a The Wave című szólóalbumot, még így is megdöbbentő volt, mikor Gallus elárulta, hogy munkáinak hangelemeit egy kicsi diktafonnal, esetleg mobillal veszi fel, és Audacityben elegyíti az összetevőket. Imádja a talált hangokat és a környezeti felvételeket, legyen az egy uszoda zajtengere, pergődobra hajigált tárgyak lelassított hangja, vagy épp a Magyarország Állathangjai című bakelit egy-egy szemelvénye. Ahogy az hallható is a zenéjében, nem törekszik, sőt kerüli a tiszta, steril hangzást, amit az ad-hoc komponálási folyamat miatt később amúgy sem tudna reprodukálni. „Furán éreztem volna magam, ha egy olyan számot, amiről utólag fogalmam sincs hogyan csináltam, megpróbáltam volna újra felvenni, csak hogy tisztábban szóljon.”

Ez a megismételhetetlenség pedig jogosan veti fel a kérdést: hogy lehet ezzel a fajta zenével koncertezni? Még Gallus sem tudja a választ, habár új darabjait már igyekszik úgy készíteni, hogy egyszer esetleg elő is lehessen adni őket anélkül, hogy csak egy laptop mögött gubbasztana. „Ilyen előadóknál mindig arra gondolok, hogy igazából csak facebookozik, valaki ráír chaten, hogy heló mit csinálsz, ő meg visszaír, hogy hát, épp koncertezem.” Felmerül például az ötlet, hogy a közönség soraiban apró mikrofonokat rejtene el, delay-pedálra kötné őket, és a valós időben létrejövő véletlenszerű térhangot használná zenei alapnak.

Sajátos zenéhez általában sajátos zenei ízlés is társul, így kíváncsiak voltunk az inspiráció forrásaira is. Elhangzik ugyan a Stars of the Lid, a Hortlax Cobra, Harold Budd és Chad Vangaalen is, Gallus mégsem habzsolja két pofára a zenét. Az egy évet felölelő lemezkészítés időszakában például szinte egyáltalán nem hallgatott semmit, habár a minden lemezével új műfajba kóstoló Peter, Björn & John régóta közel áll hozzá, tőlük is főleg a Living Thing című lemez. Habár végtelenül nyitott, a magyar szcénával nincs kibékülve. A szar dalszövegeket és a magyar rapperek által képviselt szenvedést, „gengszterkedést” állhatja legkevésbé. „Olyan emberek írnak számokat, akik látták a Harcosok klubját, és meg vannak győződve róla, hogy az a világ csúcsa.” De azért megjegyzi, hogy a legutóbbi Electrifyon sokkal jobban élvezte Imre Kiss műsorát, mint az ambient szupersztár Tim Heckert.

Gyerekkorából nem kimondottan emlékszik zenei élményekre, a Charles B. Barkin projekt maga mégis a gyerekkorhoz köthető. Ifjú éveinek nagy kedvencére, a Minden kutya a mennybe jut című rajzfilmre nemrég egy Spar polcán talált rá ismét, és végül – ki tudja, miért – a főszereplő kutyáról nevezte el egyéni szárnypróbálgatását, mely tulajdonképpen szabályok és konkrét célok nélküli játszótér, szabad felület a véletlennek. „A véletlen az egy nagyon jó dolog. (…) Jó, hogy van, mert anélkül nagyon unalmas lenne minden. A zeném is például.”

Márpedig ennek a veszélye aligha áll fenn. Charles B. Barkint hallgatni számomra sokadik alkalommal is olyan, mint megszabadulni az önkontrollodtól és átadni magad egy kiszámíthatatlan szabályrendszer szerint működő, éterködben úszó álomnak.

Moesko, 2014.07.10.

Fotó: Horváth R. Gideon

 

Podcast#020, Charles B. Barkintól a HAANGnak:

Kapcsolódó események:

Minden vélemény számít!