Kisszántó

kisszanto_webcover

Van neki egy egészen jellegzetes és nehezen összetéveszthető külseje, szelekciói kiugróan szabadok; az indie rocktól, a gitár témákon vagy a techno-n keresztül az acidig olyannyira holisztikusak, hogy muszáj tudnunk, hogyan csinálja. Időnként rendesen fejtörést okoz megjelenései rövid, de pontos determinálása, ami viszont egy pillanatig sem kérdőjelezhető meg, hogy a legendás debreceni underground színtér egyik sokatmondó múlttal rendelkező, karakán alakja és máig fontos tényezője. Igen, Szántó Tamásról lesz szó, aki hála az égnek azért a fővárosban is sűrűn tiszteletét teszi. Tessék.

 

MN: Mielőtt találkoztunk, láttam rólad jó pár fotót és számomra azt tűnt fel, hogy páron piszkosul fiatalnak tűnsz, néhányon pedig pont ellenkezőleg. Aztán rátaláltam, hogy 28 a szám, de engem az érdekelne, te milyen idősnek érzed magad?

SZT: Én a valós koromhoz képest 5-6 évvel fiatalabbnak érzem magam. De igen-igen, van hogy meglepek embereket azzal, milyen szemtelenül fiatal vagyok.

 

MN: Dióhéjban összefoglalod te mikor és hogyan is terelődtél a zene, főleg az effajta szokatlanabb vonal felé?

SZT: Vannak ennek tudatos pontjai meg teljesen esetleges és véletlen kezdőpontjai is. Berettyóujfaluból származom, a tanulmányaim miatt költöztem Debrecenbe. Odajártam zeneiskolába, de ezt már csak azért emelem ki, mert a hangszeres zenélés kapcsán tanultam meg azt, hogy hangszerrel foglalkozni, hangszert tartani a kezedben, azt mindig magaddal vinni, elpakolni – felelősség. Ennek van egy olyan tapasztalati horizontja, hogy a zene az majd abból a hangszerből jöhet elő, amit húzol magad után, ami nyomja a vállad és a terhet teszi rád, így az ilyen jellegű felelősségtudatom kialakult elég korán. De valamikor ‘98-ban akadt a kezembe egy Pc-x CD melléklet, és az, hogy a számítógépet arra is lehet használni, hogy zenét csináljak vele annyira magával ragadott, hogy akkor nagyon belemélyedtem, már mondhatni a zeneiskola rovására. Ekkor kezdtem el kompozíciókban is gondolkodni.

 

MN: Ha jól tudom nem vagy a bonyolult zeneszerkesztés híve. Mit használtál és mit használsz a zenék elkészítésére?

SZT: Ez mindig egyetlen egy szoftvert jelent, ez a Fast Tracker, ami szerintem a világ legegyszerűbb dolga. Egy DOS alapú szoftver, ezzel lehet művészeti produktumot előállítani a lehető legegyszerűbb közegben, ráadásul egy nagyon mobil program -nagyon kicsi helyet foglal, de sokféle zenei forma van benne. A mai napig dolgozom vele, most már a Windows-os verzióval, de ez is felhasználóbarát és egyszerű környezet, gyakorlatilag egy laptop és egy egér elegendő a használatához.

3

MN: Több mint 10 éve foglalkoztat a zeneírás. Lényegesen szélesedett azóta az eszköztárad, vagy pont hogy megmaradtál az egyszerűbb kellékeknél?

SZT: Alapvetően nagyon egyszerű a munkafolyamat, továbbra is egy tracker programmal dolgozom, de annyiban korszerűsödött a történet, hogy a hangok, arányok színesítése, helyreigazítása már egy modernebb környezetben, Abletonban történik.

 

MN: Jól érzékelem, hogy számodra külön élvezet a lehető legegyszerűbb eszközök bevetésével zenéket produkálni?

SZT: Azt vettem észre, hogy a kreativitást elnyomja a program megtanulásának mozzanata, és én nem akartam kreatív energiák kárára programot megtanulni használni, hamar bele is untam ezekbe. Jobban tetszett a zenét leírni, legépelni, mint memorizálni az összefüggéseket, struktúrákat, és nem hiszem, hogy egy program bonyolultságánál fogva kerülhet hozzáadott érték egy zenébe. Van olyan aki egyáltalán nem használ ilyen progikat, hanem más úton-módon alkotja a zenéit. Az általam használt trackerek azért jók, mert nagyon gyorsan le tudom írni azt az eredeti történetet, amire gondoltam, így az aktuális ötletek veszteségmentesen és mégis egészen egyszerűen adódnak át.

 

MN: Nekem egy 2012-es tracked az egyik legkedvesebb, az Indestructible Keys. Ez hogyan készült?

SZT: Amikor próbálom leírni a témát, akkor néha születik a folyamat közben más téma is, ezek egymásból erednek. Így történt ennél a zenénél is. Mondhatni véletlenül született, akkor éppen egy másik projekten dolgoztam, de abbahagytam, mert hirtelen felmerült ez a “futam”, és gyorsan inkább ezt írtam le. Szóval van, hogy egy eredeti ötlet nem valósul meg, viszont annak köszönhető egy új zene. Így alakult ennél is, nem készült tovább pár óránál, valójában nem is tudok sokáig egy dologra koncentrálni. Megcsinálom, bezárom, aztán mással foglalkozom. Másnap meghallgatom újra. Hamar elidegenedik az ember főleg a saját zenéjétől, nem szeretem sokat hallgatni magam, inkább hagyom hogy kicsit elszokjak tőle, aztán kis idővel később újra hallgatom. Néha a hibák esztétikusak is tudnak lenni, szóval lehet meghallasz egy ilyet és akkor azt kell kidolgozni. Nehéz megragadni, vagy megfogalmazni miről is van szó, ez a zene az a zene, az a zene ez a zene és így tovább.

 

MN: Olyan, mintha nem is feltétlen éreznéd szükségét annak, hogy beszélj, illetve emberek beszéljenek a zenéről.

SZT: Nem fontos beszélni, így van. Figyelem a diskurzusokat, legyen az egy interjú, legyen az egy kritika, vagy egyszerűen csak hétköznapi emberek párbeszéde, a dialógusból nagyon hamar elkezd kimaradozni a zene. A két fél beszéde válik lényegessé és azt veszem észre, hogy nem arról beszélnek, ami miatt elkezdték, hanem kap egy enciklopédikus felhangot az egész, egyszer csak ilyen fogalomrendszerek ütköztetése lesz a téma, a zene maga pedig elfelejtődik. Ezért nem szeretek én sem sokat beszélni erről, ezért nem fogom tudni neked pontosan azt sem elmondani, hogyan néz ki nálam az alkotási folyamat, tapasztalom, de átadni nem tudom mit miért csinálok és mi miért történik. De nem is feltétlen kell, mert onnantól kezdve nem a zenéről lenne szó, hanem a procedúráról. Ilyen jellegű tudatosság nincs az alkotói folyamatban szerintem, mert ha túl sok a tudatosság, akkor ez meló, de ez nem meló, ez teljesen más dolog, ez valami megfoghatatlan és absztrakt folyamatnak a kordában tartása és ehhez képest készülnek hosszú számok, rövid számok, nehéz tetten érni, mi is ez.

1

MN: Ha az önéletrajzodat olvasom, kiderül hogy jó sok mindenben benne van a kezed. Te mit mesélnél az elmúlt évek távlatában?

SZT: Sok mindennek a szervezése ered tőlem, vagy vagyok benne, de ezt sosem egyedül csináltam. Mindig hasonló gondolkodású emberek ültek össze, ilyen-olyan helyeken és ötleteltünk azon, mit is lehetne csinálni. Ugye ez a szervezési folyamat mindig valami hiányra való reakció. Folyamatosan próbálunk Debrecenben valamit vinni tovább, de nem azért, hogy legyen, hanem mert mi úgy érezzük, hogy nekünk kell. Annak idején ez volt a HNO3, egy próbaterem-komplexum, egy bútorgyárnak az épületében, a Salétrom utcában, ott csináltunk bulikat. 2008-ban játszottam az EFOTT-on, akkor épp kinn volt a Vekeri-tónál, ekkor kerültem a Dub Székház csapatába. Szerintem a Dub Székház, mint informális csoport a városban 13 éve működik, én 8 éve vagyok benne. Eleinte lelkes hallgató voltam, önkéntes, majd aztán egész egyszerűen a színpad másik oldalán találtam magam; színpadmesterkedés, fesztiválszervezés, bele a sűrűjébe elég hamar. De én nem gondolom, hogy bárminek is az indikátora lennék, sokan foglalkoztunk ezzel a témával és egyszerűen elfoglaltuk magunkat.

 

MN: Mennyire van arrafelé erre igény?

SZT: Hiába Debrecen a második legnagyobb városa az országnak, nagyon kevés közönségen osztozkodik az a nagyon sok szórakozóhely (és zenei szórakoztatásról beszélek). Arányaiban nem kedvező a helyzet, körülbelül van 6-7 helyszín, temérdek alkotó, helyi zenekar és dj, akik úgymond vetélkednek a helyszínekért és maximum kétezer érdeklődő tölti ki a közönséget, de ez lefedi a létező összes zenei irányt. Erre adódik mondjuk az egyetemi diákok mikroközössége, akik viszont együtt buliznak, együtt mozognak, maguknak szerveznek és egyáltalán nem járnak “ki” máshova.

 

MN: Vajon miért ilyen kevés az aktív zenehallgatók száma? A kérdés majdhogynem költői, mert van ötletem, de áruld el te hogyan látod.

SZT: Ez egy kontraproduktív dolog. Ha nagyon sok ember foglalkozik előadói művészettel, akkor az nem fog magától értetődően nagyobb számot generálni a közönség tekintetében, mert a felvevői igények mindig aktuálisak, tehát például egy jó techno zene a tegnap techno-ját jelenti a legtöbb esetben. A tudatos fogyasztók, amilyenek mondjuk mi vagyunk, mert mindig keresgéljük az új zenéket, meg új fellépőket, nem a mi szánk íze szerint változik az előadói művészet, mi csak keressük a mi kis terünket benne, ilyen értelemben vagyunk elkülönülő pozícióban és akkor ezt abba is hagyom, mert nem szeretek ilyen absztrakt terminusokat hozni feltétlenül. Érteni vélem, hogy miért úgy történnek a dolgok, ahogy és hogy miért van kevés érdeklődő Debrecenben, egyszer lesznek majd többen, egyszer meg majd lesznek kevesebben.

 

MN: Ami viszont elég jó hír, hogy léteznek együttműködések a két város között, játszottál már a Bernáth Petiék által vezényelt Lay up-on, de nemrég az Aurórában is.

SZT: Igen-igen. A Lay up-ot azért szerettem nagyon, meg izgatott a tény, hogy ott tudok játszani, mert ugyanolyan ideológiák mentén szerveződik és olyan értékeket vall magáénak, melyek annak idején a Dub Székház alapköveit is adták, mondjuk úgy a lassú zenék. Amikor pedig ezt valaki egy olyan környezetben adja elő, mint amiben a Lay up is, az jól fog működni, ott jól fogom érezni magam. Amikor itt zenéltem, pontosan tudtam mi fog történni, jól kiszámítható volt, tudtam hogy ebben az összefüggésrendszerben milyen zenéket válogassak ki, tudtam érvényesíteni benne azt, hogy a számomra fontos, érdekes zenéket játszhatom le, és azért ez nem minden esetben van így egy buliban.
Az Auróra pedig egy roppant őszinte és progresszív hely. A kései indítás dacára nagyon kedves hangulat alakult ki. Általában ha rajtam kívül egy ember jól érzi magát, akkor én azt már 100% sikernek veszem. Tóth Fanninak köszönöm meg, hogy ott lehettem és remélem hogy lesz még lehetőségem “kamaradrámákat” ott előadni. Ez egy önálló est volt, ahol játszhattam a stílusjegyekkel, ebben is érzem igazán otthon magam.

2

MN: 2011-ben jelent meg az első albumod, aztán 5 évvel később egy ömlesztett zenei gyűjtemény/válogatás, közben jó pár EP. Te miben látod a fejlődésedet?

SZT: Azt vettem észre magamon, hogy például kialakult egyfajta tudatosság zenék publikálását illetően. Korábban úgy voltam vele, hogy csináltam jó sok zenét, feldobtam az internetre és magukra hagytam őket. Ez most megváltozott, de nem azért mert szeretném kiadni őket, mert azt hogy egy kiadó foglalkozzon egy zenémmel nem tartom fontosnak. Akkor amikor az a paradigma, hogy mindenki számára az internet ingyenesen elérhető és egy alapszolgáltatás, innentől kezdve nem hiszem, hogy az interneten való zeneterjesztésen kellene törnöm a fejem. Vannak zenei platformok, ahol hozzá lehet irányítottan jutni a zenékhez. Nekem az a célom, hogyha elkészül egy zene, akkor az kerüljön bele ebbe a nagy zenei örvénybe – hogy kereshető legyen és pusztán a tisztesség kedvéért létrehoztam a senzibile halmazt a kisszanto.hu weboldalon, ahol ott van minden zeném. A cél az kizárólag az elérhetőség és a hallgathatóság.

 

MN: Amíg beszélgettünk számomra egész végig azt sugalltad, hogy te a helyeden vagy. Merrefele mozdul kisszántó ezután?

SZT: Olyan zenéket írok, amilyen zenéket vásárolok és fordítva. Most éppen indie zene van. Aztán lehet majd megint hard core zenéket fogok venni. Illetve már nagy erőkkel készülünk a Campus fesztiválra, Dub Székház eseményre.

 

MN: Feltűnt milyen egyedi a kabátod. Mi van a vállán?

SZT: Ez egy NASA-s kabát. Ami valamilyen úton módon kapcsolódik is a témához, amiért itt ülünk. Kedves barátunknak, Simon Zsoltinak van egy Indieland nevezetű kezdeményezése, turkálókat jár, menő és trendi szetteket állít össze. Ez a kabát tőle van. Ennek is mindenképpen van közösség szervező ereje, hiszen ennek mentén is megismerhetik egymást a fiatalok és eljöhetnek bulizni. Szóval egy zenei közösség nemcsak a zene mentén szerveződik.

 

 

Miklós Noémi, 2016.07.17.

Fotó: Bugár Máté

 

 

Podcast#071  Kisszántó-tól a HAANGnak: