Kokum

wecover_kokum

“Az én legnagyobb ellenségem az idő.”

A mosonmagyaróvári Kovács Dávid atmoszférikus ködrétegekben úszó, zaklatott, gépiesen lüktető rituális zajzenéje, több éves belső útkeresés és technikai fejlődés eredménye, amelynek talán legfontosabb hozadéka az igazán sehova sem tartozás, egyetlen szóval körülírva a kívülállóság. Kokumként a színtéren közel másfél éve tűnt fel és még mindig újoncnak számít, pedig saját zenék készítésével már vagy tíz éve foglalkozik. Nem tudott azonban megelégedni a szerinte mára kiüresedetté vált funkcionális tánczene nyújtotta keretekkel és előbb szó szerint felfedezte a saját hangját, majd fokozatosan ásott le és tért vissza egészen a kezdetekig, a zene születésének ősi, spirituális titkáig.

 

IA: A helyemben mit kérdeznél magadtól elsőként?

KA: Azt kérdezném meg magamtól, hogy mi tartott ennyi ideig? Hogy miért tartott olyan sokáig, amíg eljutottam erre a szintre, ahhoz a zenei világhoz, amit a Kokum projektemben képviselek. Úgy érzem, végre teljesen felszabadultam, ezáltal sikerült eljutnom az eklektikusabb, komolyabb hangvételű témákhoz és ma már probléma nélkül szinte áramlik ki a testemből a zene.

 

IA: Mennyire hosszú út vezetett idáig?

KA: 9-10 évesen kezdtem el zenéket gyűjteni és rádióból felvenni Modern Talking és társai féle popszámokat kazettás magnóra, majd körülbelül 3 évvel később megvettem az első keverőmet. Itt kezdődött az ún. “dj korszak” nekiálltam technó zenéket mixelni, kezdetben otthon és kisebb kocsmákban, majd Győrben, nagyobb klubokban is játszottam. Volt progressive house korszakom is, de ne arra gondolj amit manapság jelent ez a műfaj. Szóval ez a klubzenés időszakom tartott olyan hat évig, majd valami eltört bennem, talán megöregedtem, de az biztos hogy már nem tudom magamat elképzelni a klubzenei műfajokban. Viszont ekkor kezdtem el saját, akkor még 4/4-es zenéket írni. Zenei előképzettségem nem volt, most sincs, csak használom a hangszereket és a szoftvereket is autodidakta módon, ráadásul mindent tutorialok nélkül tanultam ki. Ez így elég hosszadalmas folyamat volt, amelynek során eljutottam odáig, hogy ma már bármiből ki tudok nyerni hangot, legyenek azok a körülöttem lévő tárgyak, eszközök, vagy az engem körülvevő, mindennapi életben hallható zajok. Ebből kifolyólag csak saját mintákból dolgozom, a Kokum projektben az alapjel 80 százalékban a hangomból jön, a maradék a környezetből. A dj-zés egyébként megmaradt, csak a zenélés mellett háttérbe szorult. De visszatérve ennek az útnak még nincs vége, van még mit tanulni bőven.

1

IA: Említetted az idő problematikáját, ez nálad miben nyilvánul meg a leginkább?

KA: Folyamatosan azt érzem, hogy el vagyok késve, ebből kifolyólag nagyon lassúnak tartom magam. A kezdetektől az én legnagyobb ellenségem az idő. Zenekészítés közben, ha rajta vagyok a témán, akkor két nap alatt elkészül egy track, ha nem, akkor van, hogy eltelik 3-4 hónap is, mire befejezek egy anyagot. Jelenleg is dolgozom egy új EP-n, ami a budapesti Farbwechselnél fog megjelenni.

 

IA: Náluk debütált az első, minialbumnak is nevezhető megjelenésed 2014 végén. Hogyan fedeztek fel?

KA: Küldtem anyagot emailben és másnap válaszolt is a Mikolai Martin (S. Olbricht, a kiadó vezetője) hogy tetszik neki, szeretnék kiadni. Külön öröm volt számára, hogy ezzel a megjelenéssel is kihangsúlyozhatta azt, hogy a Farbwechsel nem csak klubosabb műfajokkal foglalkozik, mivel gyakran előfordul hogy techno/house kategóriába skatulyázzák be a kiadót.

 

IA: Az első egész estés albumod pedig már a kevésbé tánczenei absztrakt és kísérleti zenékben utazó cseh kazettakiadónál, a Baba Vangánál jelent meg…

KA: A kiadót másodmagával egyengető Luciával másfél, két éve egy kazettavásáron ismerkedtünk meg és meséltem neki az akkor már kész anyagról, amihez éppen kiadót kerestem. Az album koncepciója az, hogy a múltban és jelenben kutakodik. Modernkori társadalmi problémákat is boncolgat, olyanokat, amiket a mindennapokban tapasztalok. Viszont az elsődleges célom az ősi idők felelevenítése volt. Gondolok itt például a maya nyelven írodott “T’chep-ah Askh” nevű zenémre, ami egyébként a személyes kedvencem is az albumról. Rém egyszerű ősi ritmusképlete van, és konkrétan a harc előtti szituációról szól, a maradj nyugodt állapotról.

 

 

IA: Milyen zenék inspirálnak, hatnak rád a leginkább, mit hallgatsz a szabadidődben?

KA: Mostanában leginkább filmek zenéi, belekezdtem ugyanis egy filmzenés projektbe. Nagyon szeretem például John Carpenter horrorfilmes témáit, ezen kívül leginkább poszt-punkot és korai, 1989 előtt megjelent avantgárd elektronikus zenéket hallgatok. Nagy kedvencem a Wolf Eyes, Sudden Infant, elektronikus zenében meg a nagy német kütyüsök, mint Conrad Schnitzler, Asmus Tietchens vagy éppen a francia Vox Populi! zenekar. De őszintén szólva, egy hónapban talán kétszer, ha előfordul, hogy zenét hallgatok.

 

IA: Az “1989 előtti megjelenés” fontos szempont?

KA: Igen, mert 90-ben már megszülettem. Ezek a zenék teljesen az ellentétei azoknak, amilyeneket én készítek illetve DJ-ként is ez érdekel most, mert akárhogy is, de ezek voltak az alapok, ezekre épülnek a mostani zenék is a mai napig.

 

IA: Milyen hangok zavarnak?

KA: Nem vagyok és nem is leszek soha sztár, de olyan kritikus vagyok, mint a nagyok azzal a kivétellel, hogy tudom hol a helyem a világban. Főleg a tiszta hangok zavarnak, és ezen felül ha van egyetlen egy hang, ami nem tetszik egy számban, akkor azonnal mehet a levesbe.

 

 

2

 

IA: Korábban elhangzott, hogy belekezdtél egy filmzenés projektbe. Mesélnél erről egy kicsit bővebben?

KA: Elkezdtek érdekelni a szimfonikus- és akusztikus témák. Jelenleg is a bemutató darabokon dolgozom, amiktől azt várom hogy a jövőben majd hoznak egy konkrét felkérést. A nagy részük horrorfilmes téma, de van közöttük olyan is, ami inkább valami kalandosabb, például kalózos filmbe illik. Szeretnék a legtöbb irányba belekóstolni, de azért értelmes határokon belül maradva, ami azt jelenti hogy a vígjáték és az akció kizárva. Lényeg, hogy komoly témája legyen.

 

IA: Milyen horrorfilmeket szeretsz?

KA: A klasszikus, hentelős vonalról nagy kedvencem a Rémálom az Elm utcában, a Halloween széria és a Gonosz halott, újabbak közül a “Borgman” típusú filmek és az American Horror Story sorozat. Előfordul, hogy zeneírás közben be is villannak különböző, gyilkolászós, üldözős, skalpolásos képek.

 

IA: Hogyan épül fel az élő műsorod?

KA: Minden otthon kezdődik. Először mintákat csinálok a hangomból és a környezeti hangokból. Mindig a hangommal kezdem, bekapcsolom a delay pedálokra kötött mikrofont, felveszek néhány hangot, effekteket rakok rá, majd az így elkészült mintákat sorra betöltöm Abletonba. Ezeket az ismétlődő mintákat egészíti ki a koncerten két analóg szintetizátor, kisebb törzsi hangszerek, valamint a saját hangom által generált zajok, szövegek.

 

IA: Mennyire vagy nyitott más zenészekkel való kollaborációkra, kivel dolgoznál együtt szívesen?

KA: Van egy olasz barátom, akivel az interneten ismerkedtünk meg. A neve Matteo Scaioli, és két éve dolgozunk a Ruggine (magyarul rozsda) elnevezésű 95 százalékban akusztikus és csak 5 százalékban elektronikus projektünkön. Minden számot szalagos magnón rögzítünk. Sajnos csak évente egyszer jutok ki hozzá, idén egy hónapra beköltözöm hozzá a stúdióba. Fontos, hogy nem dolgozunk a felvételen külön-külön, mindent együtt csinálunk. Nehéz, mert amikor nem vagyok ott, áll a projekt, de élőben egymás reakcióit megtapasztalni mindennél többet ér a “küldök valamit aztán csinálj vele valamit” témánál.

 

Iván Alexandra, 2016.06.02.

Fotó: Bugár Máté

 

 

 

Podcast#069  Kokumtól a HAANGnak:

Kapcsolódó események: