Lanuk

c

Lanukkal, azaz Gulyás Árpáddal a Trafó kávézójában találkoztunk egy italra egy Tilos rádiós interjú és élőben zenélés után és az egyébként szűkszavú producerrel kedélyes beszélgetésbe merültünk a zenéről, hangokról és hangulatokról, de pörögtek a sztorik egy pszichiátriai intézetben dolgozóként megélt kalandokról és kirajzolódott Lanuk ösztönvilága, melyben mélyebben is megismerhettük hátterét, mozgatórugóit, inspirációit.

A 2013. februári UH Demo tehetség- és újzene-kutató minifesztivál keretében találkoztunk élőben először Lanukkal, akinek első fizikai megjelenését a prágai Baba Vanga kazettakiadó adta ki vV címmel, 2014. április végén, de ez már a negyedik kiadványként a Pushya Netlabelen megjelent 2012-es Batla és Nerma, valamint a 2013-as o)O digitális kislemezeket követi. Gulyás Árpád amúgy a DerTanz zenekar basszusgitárosa is, de mi saját projektjéről faggattuk.

A Lanuk név – ami a Gulyás Árpád polgári szolgálatként végzett szociális otthonbeli munkájához kapcsolódó sztorik egyikéből ered – egyfajta alkotói szemlélet is. A Lajka kutya és Nanuk eszkimó nevéből összerakott Lanuk stílusfüggetlen, absztrakt játékosságával és a legkülönfélébb hangokkal való ösztönszerű kísérletezés és egyben belső utazás.

A zene gitáros oldala már kisgyerekként beléivódott, mikor bátyja Jimi Hendrix bakelitjeit hallgatta, de zenélni 13-14 éves korában egy spontán felkérésre kezdett el, amikor szülőfalujában Érsekvadkerten basszusgitározni kezdett a helyi zenekarban. Aztán elmondása szerint jött egy “rakat zenekar, megtanulgattam valamilyen szinten játszani több hangszeren: basszusgitár, gitár, szájharmonika, pánsíp, fuvoláztam is kicsit, de végül az elektronika felé vitt az, hogy a ’90-es évek végén egyre jobban izgatott a hangzás, az érdekesebb, szokatlanabb dolgok.” A bátrabb hangzású gitáros, dobos zenék mellett – Einstürzende Neubautentől John Coltrane-en át, The Jesus Lizard, Goz Of Kermeur és Skeleton Crew, amiket kiemelt – a technopoliszok, a cyberpunk és David Lynch világa is hatott rá, mielőtt az elektronikus hangzás kezdte el komolyabban foglalkoztatni.  Egy rég elveszett, faragott bábszínházról elnevezett zaj-jazz zenekar – melyet tulajdonosa, egy szociális otthon gondozottja állítólag akkor már 40 éve keresett – a Jutka Bábszínháza formációtól számítja a furcsább hangzás iránti mélyebb érdeklődését, amiben később el is merült teljesen. “Előbb kezdtem el kütyükkel foglalkozni, mint elektronikus zenét hallgatni. A lényeg, hogy nem is zenét akartam csinálni, hanem érdekesebb, szokatlanabb hangzásokat, hangokat létrehozni és csináltam magamnak a lefekvésekhez, olyan nem hagyományos zenei struktúrájú dolgokat, amiket talán inkább térben úszó hangoknak lehet nevezni.”

Bár olyan mélyre jutott az éjjeli hangszobrászkodásban, hogy egyszer félálomban úszva neki is transzszerű élményben volt része a hangok hatására, ez mégsem vette el a kedvét a további kutatástól. 2002 körül egy barátja megmutatta neki az X-peripheria és az Ultrahang fesztiválokat, aminek a közege és atmoszférája lenyűgözte és akkora inspirációt adott neki, hogy nem sokkal később saját felszereléssel vágott bele a hangokkal való kísérletezésbe. “Nagyon beindultam, elkezdtem pénzt gyűjteni és megvettem az első szintimet egy évvel később. Teljesen le voltam nyűgözve. Nagyon tetszett, hogy az előadó szabad tudott maradni, ugyanakkor benne vannak a gépek, tehát egészen más volt mondjuk a jazz szabadságához képest, amit azelőtt hallgattam. A legmeghatározóbb volt az, hogy meg akartam ismerni a technikáját, hogy mit hogy használnak, miért jönnek elő ezek a hangok. Fogalmam sem volt, hiszen ott volt egy csomó ketyere, és én meg azt szoktam meg, hogy húrt pengetünk. Azt hittem, hogy valami forradalom születik ott. Persze tudtam a Kraftwerkről, meg a Canről, meg sok mindenről, de korábban nem mélyültem el benne annyira, mint ott.”

A zenét ugyanakkor mégsem technológiai oldalról közelíti meg, hanem a hangzás érzelmi hatását kutatja: “Olyan vagyok, hogy ha látok egy animációs filmet, akkor ki akarom próbálni, hogy készült, hogy megismerjem a folyamatot. De az első szikra az, hogy egészen más atmoszférát tudnak teremteni ezek a zenék, mint azok amiket hallgattam előtte. A következő lépcsőfok pedig az volt, hogy miből jön létre ez az atmoszféra. Elsődlegesen valamilyen húrt megpendített bennem az, amit láttam, de filmekkel, bármivel kapcsolatban ez a helyzet, nem technológiai oldalról közelítem meg a dolgokat. Valamilyen szinten kell tudni a technológiai oldalát, de lendületből csinálja az ember és nem foglalkozik vele, hogy ennek mi a neve, legalábbis én nem.”

Ugyanez a helyzet magával a zenéléssel, ami egyfajta ösztönös belső utazás számára, ami nem alkalmazkodik semmilyen szabályrendszerhez azon kívül, hogy van pár saját maga által felállított koordináta az improvizatív zajfolyamban, munkamódszere is az élőben felvett zenékre alapul. “Nincsenek előre megírt zenéim, lendületből zenélek. A lényeg, hogy kikapcsolok a fejemben mindent és hagyom hogy jöjjön. Olyan ez, mint a szőnyegárusnál, kigörgeti és csak az előtte lévő pár mintát látja, de nem tudja, hogy mi lesz a végén. Vannak kapcsolódási pontok, hogy min fogok továbbmenni, ez egy folyamat. Patcheket készítek, ami modulokból épül fel, aztán játszadozom velük, mintha hangjátszótéren lennék.”

Varga G. András, 2014.04.29.

Fotó:Berecz Valter

 

Podcast#009, Lanuktól a HAANGnak:

 

Kapcsolódó események:

Vélemény, hozzászólás?