Legars

legars_webcover
fotó:Heisler Zsófia

Legars – vagy ahogyan a legtöbben szólítják – Zsorzs 3-4 éve vetette bele magát a producerkedésbe. Zenéjében az elektronikus zenei műfajok különböző, táncolhatóbb és lágyabb, otthon hallgatós változatait egyaránt vegyíti, az éjszakai élet élményeiből merített dalszövegeit pedig maga írja és énekli. Saját magát bármilyen zenei stílusba belehelyezni nehezen tudná, és még mindig keresi a megfelelő jelzőt sajátos, trendekhez különösebben nem igazodó világát illetően. Ha muszáj lenne körülhatárolnia, saját bevallása szerint leginkább a deep house és az indie dance keresztezése, amit csinál. Úgy érzi, felbukkanása kissé hirtelennek tűnhet a zenei piacon és már a beszélgetés legelején kiemeli, hogy zenei háttérképzettsége ellenére a dj-zés felől került a produceri oldalra. Szerinte ez lényeges különbség.

 

IA: Mióta dj-zel és honnan jött a buliszervezés?

L: 6 évvel ezelőtt találtuk ki egy barátommal, hogy kezdjünk el bulikat szervezni, mert már nagyon elégedetlenek voltunk azzal, hogy nincsenek olyan melegeknek szóló elektronikus zenei bulik Budapesten, ahol jól éreznénk magunkat. Így jött létre a !Szkafander. Az volt a cél, hogy kilépjünk a meleg-gettóból, hogy ne csak melegek által látogatott helyeken csináljunk bulikat és ezzel vegyítsük a közönséget. A dj-zés pedig akkor fordult még komolyabbra, mikor 2 évre rá elkezdtünk hetente bulikat csinálni !TAPE néven. Az elején még nem nagyon mixeltem. Nem tudom miért, azt gondoltam magamról, hogy nem lennék képes a dj-zésre, de végül rákaptam, mint a tiltott gyümölcsre.

 

IA: Ugyanakkor a zenéid hallatán nem tagadhatod le, hogy van benned dalszerzői véna…

L: Az messzebbre nyúlik vissza. Kamaszkorom idején dalokat írogattam magamnak gitárra, a sávokat pedig két régi kazettás magnóval vettem fel. Régről hozom magammal ezt a fajta kreativitást, de sokáig csapongtam a művészeti ágak között. Kerestem, hogy milyen területen tudom a leginkább kifejezni magam, de sem a színházi, sem az irodalmi vonalon nem éreztem azt, hogy közvetlen kapcsolatot tudnék teremteni önmagammal. Utólag már azt mondom, hogy vakság volt sokáig nem észrevenni, hogy a zene a nekem való terep. Aztán fogtam magam, egy időre otthagytam a főállásomat és nekiláttam a tanulásnak. Egy darabig autodidakta módon fejlesztettem a produceri ismereteimet, aztán elmentem az imPróba, ami elképesztően sokat adott.

 

IA: A művészet körüli csapongásaid alatt mit értesz?

L: A bőség zavarát. Kamaszkoromban gyakorlatilag mindenfélével foglalkoztam, leginkább előadóművészettel és irodalommal. Sokáig foglalkoztatott a tánc, érdekelt a zene és az éneklés, a színjátszás, de a leghatározottabban az irodalom kötött le. Ehhez még hozzáadódott, hogy erősen frankofil vagyok, így lettem magyar-francia szakos egyetemista. Az irodalomtól viszont idővel eltávolodtam, mert amikor elkezdtem a doktori képzésemet összehasonlító irodalomból, rájöttem, hogy az egyáltalán nem az én életmódomhoz, temperamentumomhoz való. Egyszerűen képtelen voltam annyit ülni, amennyit megkívánt az irodalom. Röhejesen hangzik, tudom, de néha ilyen egyszerű dolgok döntik el, hogy mi passzol hozzánk és mi nem. A zene egyrészt kielégíti a magány iránti szükségletemet, mikor a figyelem teljes fókuszával hosszú órákon át egyedül dolgozom, másrészt miközben dj-zem, vagy a saját trackjeimet építem fel élőben, érzem a közvetlen kapcsolódást az emberekhez is. Ez a tökéletes egyensúly a számomra.

l2

 

IA: Van egy személyesebb, dalszerzőibb világod és egy táncparkett-orientáltabb. Dalok, amelyekben hangsúlyos a vokál és a dalszöveg, emellett ott vannak a kluborientált, emberi hangot maximum csak effektként használó, instrumentális trackek. Tudatos ez a kettősség?

L: A szövegírás nagyon elementáris nálam, már kamaszkoromban is az volt. Volt egy vastag határidőnaplóm ami tele volt írva szövegekkel, amikre már akkor is inkább dalszövegekként, mintsem versként tekintettem. Nehéz ezt a kérdést megválaszolni, mert valóban kutatom, hogy hogyan lehet a klubzenét megfelelően párosítani a dalszerzői iránnyal. A két oldal eléggé tudja ütni is egymást. A hagyományos klubzenébe nehéz hosszabb dalszöveget tenni, mert az könnyen megölheti a klubértelemben vett táncot. Annyira fókuszál az ember a vokális részekre, hogy elfelejti a lábát.

 

IA: Friss, nemrég még pályakezdő producer létedre elég gyorsan eljutottál az első albumodig. Ráadásul az, hogy inkább dalszerzői, mint klubszámok gyűjteménye, igen érett alkotói hozzáállásról tanúskodik. Összefoglalnád, milyen út vezetett idáig?

L: Az évek alatt elképesztő mennyiségű téma felgyülemlett bennem, ráadásul volt pár olyan év, amikor semmilyen alkotói tevékenységet nem folytattam. Amikor elkezdtem producerkedni, a lehető legkevesebb munkát vállaltam szabadúszóként, a zenéket pedig egyre-másra írtam. Ebben az időszakban fejlődtem szerintem a legtöbbet.
Ez körülbelül 4 éve kezdődött, ehhez képest valóban gyorsnak hat, hogy már 2 éve felmerült a gondolata annak, hogy érdemes lenne egy albumot írni. Szeretem a nagy struktúrákat, a hosszú íveket, amikben sok stádiumon keresztül jutok el A pontból B-be. Gyakorlatilag az album anyagának a fele már megvolt addigra, ugyanis sok trackemnél éreztem, hogy vagy nem tudom klubzenei környezetbe helyezni őket, vagy pedig azon túl egy másik szerkezetbe is beleillenének. Kezdetben volt 3-4 olyan szám, amiről már úgy éreztem, albumkompatibilis (Millove, Montréal, Entre-Deux), a nagy vízválasztó mégis a címadó szám, a Friction Days megírása volt. Ezzel ragadtam meg a leginkább azt a metszetet, amit mindig is szerettem volna: house alapok és hangsúlyos bassline-ok találkozása dalszerű vokálokkal. Az is nagyon érdekelt, hogy dalszerzőként a hagyományos dalfelépítést hogyan lehet úgy feloldani, hogy megmaradjon a pop érzete anélkül, hogy popot írnál.

 

IA: Törekedsz a popos hatásra, ugyanakkor taszítani is próbálod?

L: Nem törekvés a pop felé és nem is elvágyódás, hanem a két oldal ideális keresztezésével kísérletezem, megpróbálok a két megközelítésből egyfajta masszát gyúrni.

 

IA: Számomra a zenéid alapján nem igazán könnyű téged bármelyik szcénába besorolni. Te érzed-e ezt saját magadon? Milyen zenei stílusjegyek jelentik szerinted a tipikus Legars hangzást?

L: Szerintem a zeném a legközelebb az indie dancehez áll. A dance oldal elég evidens, ehhez az aláfestés legtöbbször a house, emellett rengeteget merítek alternatív és indie pop számokból. Többen mondták már nekem, hogy mennyire 80-as évekbeli, amit csinálok.

 

IA: Ha már 80-as évek, milyen zenék hatottak rád?

L: Elsőként azt a kommersz popot említeném, ami annak idején el is jutott Nyugatról Magyarországra . Madonna, George Michael és Lenny Kavitz korai albumai mondjuk. De érdekes fejezet Sophie B. Hawkins első lemeze is ’92-ben, az első olyan, ami az alternatív zenék irányába mozdított. A 90-es években aztán az MTV-ről le sem tudtam szakadni, a harmadik nagy hatás pedig a 90-es évek közepén a hazai partykultúra hajnalán az elektronikus zene felé fordulásom.
IA: Milyen partykra kezdtél járni?

L: ‘96-’97 környékén mikor elkezdtem az egyetemet, Budapesten a house, acid és később goa bulik voltak a legjellemzőbbek. Akkoriban volt a szabadtéri partyknak egy nagy felfutása. Onnantól kezdve egyre inkább és szinte csak elektronikát hallgattam.

 

IA: Mostanában miket vagy kiket hallgatsz?

L: Nem annyira előadókat követek konkrétan vagy használom őket referenciaként, inkább vannak apró elemek amik iszonyatosan megragadnak, például az Adriatique Midnight Walking című trackjében van egy olyan dob-ritmus aminek első hallásra a megszállottjává váltam. Aztán vannak olyan egyéni hangzások, univerzumok, amik vákuum-szerűen magukba szippantanak. Említhetném az Art Department deep tech house világát, vagy a Crosstown Rebels-közeli Francesca Lombardo vagy Amirali zenéit. De a nagy fétis évek óta Benoit & Sergio, tőlük egy Walk & Talk vagy egy Let Me Count The Ways mindent visz, számomra ezek az évtized legfontosabb trackjei.

 

IA: Hogyan készülnek a számaid, egyáltalán mi készül el elsőként, a vokál, vagy az alap?

L: Én az instrumentális oldalról fogom meg a zenekészítést, ráadásul az elején még nem is voltam benne biztos, hogy fogom-e egyáltalán a saját hangomat használni. Könnyen képzeltem el a szövegeket fejben, csak nem tudtam kivel énekeltessem fel. Jó lett volna találni egy énekesnőt, női hangban gondolkoztam, de nem volt olyan lehetőség körülöttem, hogy valakivel olyan intenzitással tudjak együtt dolgozni, hogy abból szülessen is valami. Vagy 100%-on csinálok valamit, vagy nem csinálom egyáltalán, félig sikerült kollabokban pedig nem akartam gondolkozni, ezért magam kezdtem el felénekelni a szövegeket. Meg kellett szoknom a hangom, de hamar rájöttem, hogy működik, azóta még jobban rámentem a hangképzésre, fejlesztem magam, próbálom tágítani a határaimat.

Hogy a kérdés első részére is válaszoljak, általában több számon dolgozom párhuzamosan. Mindegyik szám önmagában is több hetet vesz igénybe. Néha újrahallgatok korábban félretett munkákat, vagy ami gyakori, hogy túlírom őket. Sok sávval szeretek dolgozni, a Your Right című trackben például csak a vokál 8 sávon fut párhuzamosan. Egy “szám” sosincs kész, csak ha abbahagyod.

 

IA: Az első EP (Paris Périphérique) anno még saját kiadásban, a Bandcampen jött ki. Az albumod már a magyar Unframed Recordsnál. Hogyan találtatok egymásra?

L: Az albumhoz már mindenképpen szerettem volna rendes kiadót találni, hogy minél hatékonyabban eljusson a közönséghez. Volt már egy megállapodásom egy főleg alternatív rock és indie körökben népszerű hazai kiadóval, de nem éreztem annyira a felhozatalukhoz illőnek magam, illetve folyamatosan csúszott maga a megjelenés dátuma is, húzódott a megállapodás. A végén besokalltam és azt mondtam: oké, akkor ezt hagyjuk. Eközben Ambrus és Yank épp hogy elindították saját kiadójukat, és amikor elmeséltem, hogy kiadó nélkül maradtam, kiderült, hogy ez a lehető legjobbkor jött nekik, örömmel vették át a projektet. Nagy névnek kell lenni, hogy a kiadónak és az előadónak is elég pénz jöjjön albumkiadásból. Tisztelem azokat, akik ezzel foglalkoznak, mivel baromi sok energiába telik a folyamat megszervezése, odafigyelés a projektre, nagyon szeretni kell ahhoz a zenét, hogy valaki ezt akarja csinálni itthon.

legars1

 

IA: Milyen eszközöket használsz?

L: Ableton Live-ban születnek a számok, pluszban külső eszközként az Akai APC40 kontrollerét, a vokálhoz pedig TC-Helicon Voicelive-ot használok.

 

IA: Egyébként van más zenész is a családban?

L: A bátyám barokkzene-kutató, az ELTE tanára. Egyszer kikértem a segítségét is, pedig tőle nem is állhatna távolabb ez a zenei világ. A Paris Périphérique trackemnél voltam sokadjára elakadva. Összeültünk, és kiderült, hogy teljesen véletlenül épp egy barokk zenében használatos harmóniai váltást használok, azért érzem azt, hogy van valami különös az arpeggiós szintimben, miközben egyértelmű, hogy nem hamis a váltás.

 

IA: Táncszínházas projektekben is részt veszel zenefelelősként Nagy Csilla táncos-koreográfussal. Honnan jött az együttműködés?

L: A táncszínházi világ és az alkalmazott zene egy külön fejezet.
Évekig dolgoztam a kortárs táncban Frenák Pál menedzsereként és szervezőként. Pali darabjaiban szinte mindig elektronikus zene szólt, és ez nagy hatással volt rám, hiszen a turnék miatt vannak olyan darabok, amelyeket legalább 40-szer láttam. Ezekben a körökben mozogva ismertem meg Csillát, aki épp zeneszerzőt keresett maga mellé. Hamar kiderült, hogy nagyon hasonló az attitűdünk a saját művészetünk felé. Izgalmas, mikor van egy 50 perces előadás, aminek végig szerves része a zene, és van egy dramaturgia, amit követnem kell. Olyankor nekem alárendelt szerepem van, mivel van egy fő alkotó, akinek a művészeti világába kell belehelyezkednem, magamat pedig háttérbe szorítanom. Jó visszanyesni a saját egómból azáltal, hogy mások elképzeléseihez írok zenét.

 

IA: Milyen zenék ezek?

L: A legtöbb tánchoz írt zeném leginkább zajokból, ambientes zörejekből áll, de volt olyan darab is, amiben felhasználtam egy house alapú trackem is.

 

IA: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

L: Klokkal van egy saját, Lakes Of Oblivion nevű projektünk, amihez elkészült már több, egyelőre nem publikus track. Kareszt az imPróból ismerem, egyszerre végeztünk, és zeneileg nagyon egy húron pendülünk. A hangzás, amin kísérletezünk, valahol az elvontabb deep house és a hűvös techno között van.

 

IA: Még egy utolsó kérdés, elárulnád, mit jelent a neved?

L: Milyen meglepő, egy francia kifejezés, eredetileg külön írják (le gars), annyit jelent hogy “a srác”. Ennyire egyszerű.

 

 

Iván Alexandra, 2015.12.27.

Fotó: Bugár Máté

 

 

 

Podcast#064  Legarstól a HAANGnak:

Kapcsolódó események: