Mike Nylons

Egy lemezes megjelenésére kaptam fel a fejem először, amiből egy példányt személyesen tőle sikerült beszerezni és egy rövid beszélgetés után abban maradtunk, hogy leülünk egyszer interjúzni. A beszélgetés terve jótékonyan átaludt pár hónapot, végül a tétényi Art Quarter Budapestben sikerült mikrofon- és lencsevégre kapni alanyunkat, ahol a feleségével közös alkotóműhely és egy hangulatos tetőterasz adott keretet a találkozónknak. A Haang bemutatja a Mike Nylons techno projektet és a foltokban mögötte felsejlő Borsos János képzőművészt.

Mi az első meghatározó zenei emléked -klip, album, koncert stb.-, amit fel tudsz idézni?

A nyolcvanas évek végén, még általános iskolás koromban találkoztam először az akkori metál zenék vizuális reprezentációval. Elvarázsoltak a logók, kazettaborítók és fekete ujjatlan pólókon megjelenő horror-esztétika. Kreator póló csatamezőn pózóló kaszással, vagy az Iron Maiden Eddie figurája véres baltával az utcai lámpa fényében. Sok tipót megtanultam, a képeket rendszeresen lemásoltam. Egyszer egy búcsúban egy Manowar-os plakátra céloztam, de meztelen nőst találtam el. Mivel elsírtam magam, az eladó megsajnált és odaadta az izmos metálszörnyet ábrázoló képet. Szóval azt hiszem először nem is a zene talált meg, hanem annak vizualitása, az vonzott közel a zenéhez. Az első zene, amit hallottam is, talán Alice Cooper Poison-ja volt, vagy valami Sodom track, amit azóta is keresek.

És meghatároznak ezek téged, vagy a zenédet bármennyire, vagy inkább csak első benyomások?

Meghatároztak, de csak olyan finoman. A darkos vonzódás még mindig megvan, de a metáltól néhány kevésbé kemény, sőt nyálas fiúbandás kanyar után viszonylag hamar az elektronikus zene irányába fordultam, és úgy néz ki tartom is az irányt.

Milyen élmény, élmények hatására kezdtél el zenélni?

Az első ilyen zenei élményem a kilencvenes évek elején, Tatabányán történt Tigricsék (Bereznyei Robi) lakásán, ahova szintén vizuális vonalon keveredtem: az apukája festőművészként adott elő egy táborban, amin részt vettem, majd utána felmentünk a lakásukra. Robi nem volt otthon, de a szobájából nagyon furcsa hangok szűrődtek ki, amit muszáj volt közelebbről megnéznem magamnak. Később megtudtam épp az Autechre – Silverside c. száma forgott. Meg voltam semmisülve, semmi hasonlót nem hallottam korábban. Aztán megismertem pesten Robit és Prellt is (Márton Péter), de inspirált a székesfehérvári közeg (Terrarossa, Minimalisten) és a pécsiek is (Xrc, Porousher), ahol sokan raktak össze számítógéppel izgalmas dolgokat. Nekem is lett számítógépem, aztán letöltöttünk egy Buzz Generatort is, ezzel kezdtünk. .page. barátommal együtt éjjelente zenélni, fél órás etapokban váltva egymást egy olyan szar számítógépen, hogy már két sávtól majdnem kettétört. Aztán persze fejlesztettünk. A 2000-es évek elején a Magyar Képzőművészeti Egyetemen megcsináltuk a The Corporation összművészeti csoportot (Mátrai Erik, Mike Nylons, .page., Szenteleki Gábor, később Lőrinc Lilla is csapattag lett), mert elegünk lett belőle, hogy az iskolában semmi átjárás nincs a szakok és médiumok között. Esemény-központú dolgokkal kezdtünk kísérletezni, ahol a hang túlnyomórészt zaj és techno keverékét jelentette, de mindig összművészeti koncepcióba ágyazva. Mindezt a party szcéna különböző szinterein műveltük (Frankhegy, Kultiplex, POSZT, stb.).

Maradt fenn ezekről az eseményekről rögzített anyag?

Sajnos a szervezési feladatokkal kibővült alkotói tevékenység mellett nem figyeltünk eléggé a dokumentációra, így a dolgok nagy része rossz minőségben van meg, vagy csak azoknak az emlékezetében, akik jelen voltak az eseményeken. Az alábbi linken megnézhető videó a Kultiplexben megrendezett, Ötödik Égtáj című projektünk során készült 2001-ben, mely egy kétnapos összművészeti esemény volt, ahol többek között a Minimalisten, Tigrics, Prell és XRC is fellépett. A felvételt Kovács Milán készítette.

Előfordul, hogy visszanyúlsz ezekhez a korai anyagokhoz akár újraértelmezés, akár csak sampling szintjén?

Jellemzően rengeteg befejezetlen dolgom van, sokféle variációban. Főként inspirációként veszem elő őket, vagy néha mintázgatok belőlük. Néha az is előfordul, hogy megpróbálok egy ilyet befejezni, de ezek a kísérletek csupán ritkán sikeresek.

Van számodra olyan, hogy ‘akárhányszor egymásután trekk’, vagy ultimate inspirációs forrás?

Mindig vannak személyes kedvencek, stílusok és korszakok is. Aktuálisan Donnie and Joe Emerson Baby-jéből nyerem a romantikus energiát és Zlatko Phaphiga c. számából a nyers erőt. Mindkettőhöz ragaszkodom, amig újabbakat nem találok magamnak.

A kétezres évek elejétől zenélsz, van kialakult metodológiád, recept, ahogy nekiállsz zenét írni?

Nincs. Általában kell valami, ami megfog és beindít. Ez lehet bármilyen zaj, vagy motívum. Élmények, amik beépülnek és zenéléskor elő tudnak jönni segíteni fókuszálni. Van olyan, amikor reflexiós kényszerből dolgozom, amikor valami állítást fogalmazok meg egy létező állítással szemben. Máskor csak úszom a hangokkal napokon át, mindenfajta nyomás nélkül. Eléggé kontrollfreak vagyok, általában szeretem az előre eltervezett helyzeteket, de a zenében pont ezeket igyekszem kerülni, hagyom, hogy a matéria vezessen. Nekem ez egyfajta terápia is a képzőművészet mellett, ahol inkább a konceptuális gyakorlatot tudom érvényesíteni. Ihletett állapotban szinte azonnal megszületik egy zene, máskor hetek alatt sem. Persze nem szoktam feladni, én a szarral sokat foglalkozom. Kihívás számomra, hogy hogyan lehet belőle valami emészthetőt, vagy akár finom csemegét készíteni. Legyen akármekkora meló, ha a végén sikerül, az nekem megérte.

Szerkesztett, vagy inkább improvizált zene?

Mindkettő. Az ideám nyilván az, amikor élőben születik a zene és rögzítés által, minimális finomállítás után már kész is. Az ilyen zene sokkal többet árul el az előadó motívumaiból és a pillanatról, amiben készült. Sokszor nyersebb, de egyben frissebb, karakteresebb is. Ehhez képest az teljesen más alkotói módszer, amikor hetekig csiszolgatom, hallgatom ugyanazt a loopot és így építek fel valami konstrukciót. Ez egyrészt jó, mert sok irányt és lehetőséget ki tudok próbálni, de néha annyira túltolom, hogy elvesztem a fonalat a félkész változatok közt. Az improvizációhoz sokat kell gyakorolni az adott anyaggal, ami nekem nem sűrűn jön össze. Talán azért, mert félek attól, hogy a gyakorlás során elvesztem az érdeklődésemet a dologgal kapcsolatban, vagy csak szimplán megúszós vagyok, nem tudom. Nyilván sokat kell gyakorolnom.

Ami miatt találkoztunk, a Farbwechseles megjelenésed, a Wetland EP egy jól sikerült szikár techno tanulmány, viszont én találtam a Bandcampeden egy szerzői kiadást, a Lakefolk Module-t, ami egy egészen más világ, rövid hallgatás után egy para horrorfilmben éreztem magam. Törekszel rá, hogy a zenédet valamihez alkalmazd, csatold, vagy az egész inkább szabad önkifejezési forma?

Szeretem a tanulmányt és a sorozatot, mint műfajokat, de sokkal jobban az összefüggő koncepciót. Tehát az egy stílus alá felsorakoztatott zenei variánsoknál sokkal jobban érdekelnek a heterogén ügyek, főként, ha egyetlen folyamatba beilleszthetően, történetként is tudnak működni. Az említett anyag egy kísérlet volt erre, miután 2000 környékén csömöröm lett a mainstreamtől és a külön trekkekben megfogalmazott állításoktól.

Ez egy külön kérdésként felmerült bennem, hogy képzőművészként és a zenéid címadásában is láttam egyfajta vonzódást a szimbólumok iránt és érdekelt, hogy van-e határ a vizuálisat és a hallhatót létrehozó énjeid között, vagy inkább egy entitás különböző outputjaiként látod a zenét és a többi médiumot, amiben alkotsz?

Bírnám, ha a dolgok, amiket művelek sokkal összefüggőbb képet mutatnának, de a valóságban úgy érzem széttartóbb a helyzet. Néha úgy érzem, hogy semmi közük egymáshoz, hogy túlságosan szétaprózódom. Az identitás kérdést szeretem rugalmasan kezelni, magamat mindig újra értelmezni, de nem szeretném a tevékenységeimet egymástól elválasztani, külön térbe és időbe zárni. Korábban külön alteregókat hívtam segítségül, kitalált személyek megtestesítésével próbáltam rendezni a soraimat, de ez a módszer nem bizonyult túl hatékonynak. Rengeteg plusz energiával járt egy karakter helyett egyszerre többet építeni. Persze jó játék volt, viszont rájöttem, hogy a bújócskán túl inkább a szintézis érdekel a kvázi személyiségek tettei közt, a közös metszéspontok. Mára az alteregók nagy része lekopott, illetve beépült a gazdatestbe. Kivéve a feleségemmel közös entitást, Borsos Lőrincet, ami 2009-óta működik aktívan a képzőművészeti vonalon.

Egyébként érdekes, én pont ott látom a párhuzamot az ambient és a techno cuccaid között, pont attól működik utóbbi, ami az előbbiben önállóan van jelen, a kaotikus, drónos, atmoszfériukus rétegektől, amikhez képest az, amitől technová válik, már csak formátum, ami lehetne más zsáneré is. Egyáltalán nem perkusszív eszközökkel meséled el a zenéidet, sokkal inkább ezek az elemek adnak alaphangot, érzetet és idéznek képi asszociációkat az ember fejében.

Odáig igyekszem redukálni a dolgaimat, ahol már önmagában megáll az a dolog, ahol mindenfajta egyéb elem hozzáadása szükségtelen. Amikor valami képes díszítések nélkül működni. Ez sokszor a trash, vagy lo-fi esztétika felvállalását jelenti, hogy a kezdeti indulat ne vesszen el a tisztogatás során, hanem, ha nyersen is, de szabadon áramolhasson. Néha, amikor perkusszív módon építkezek, a hangokat túl soknak érzem, amit nem vagyok képes átlátni. Szeretek űrt hagyni a zenében a képzelőerő számára, hadd fejezzék be a zenét a hallgatók saját maguk. Mint egy párbeszédben. Az atmoszférikusság többnyire a természeti / városi megfigyeléseimből származik, ahol mindig van valami háttér, többnyire zaj, ami előtt történnek a dolgok. A sztoriaimban sokszor a téma innen nő ki és ide is hullik vissza.

A képzőművészeti dolgaidban főleg, de az átküldött demók címválasztásában és a facebook oldaladon megosztottakból is kirajzolódott egy egészséges rendszerkritikusság. Fontosnak tartod, hogy ez megjelenjen a dolgaidban, vagy akár küldetésednek is?

Képzőművészként sokszor belemegyek direkt társadalomkritikai reflexiókba, de a rendszerkritikusság nem csupán direkt módon tud kifejezésre jutni. A zene például sokkal absztraktabb ügy, amibe az agressziót és frusztrációt csodálatosan be lehet csatornázni, majd százszorosára felerősítve a jelenlevők arcába rakni. Közös traumatizálódás és feloldódás. Bólogatás a megfelelő büntetésre, a megfelelő hangerőn és annak az élvezete, hogy közben kiürülsz.

Vannak kedvenc hangjaid, effektjeid?

Szénsav pattogása, elromlott riasztó, hajókűrt, meg van az a röfögő kismadár is. Az egyik kedvencem füldugóval partiban – hulla fáradtan, de dolgavégezetten – lefeküdni és hagyni, hogy az agyam eljátszon a beszűrődött, tompa félinformációkkal, amíg mély álomba nem merülök.

Hogy nektek viszont legyen miért / mitől ébren maradnotok, végszóként szeretnék némi aktualitással is szolgálni: Július 9-én jelent meg ugyanis az EXILES (Kolbenheyer Erik által igazgatott friss kiadó) gondozásában digitálisan és várhatóan augusztus elején ugyanitt kazettán is a TH Anatollal közös split album, aminek a Ribbon címet adták az alkotók. 3 hónapnyi közös munka eredménye az anyag, ami észrevétlenül kíséri oda-vissza a hallgatót a finom ambient textúrák, szub-nehéz lüktetés és a végletekig redukált képletek, kísérleti zajok között. Az album egyfajta folytonos metamorfózisként hatott hallgatás közben, ami mögött éppúgy sejthető a két alkotó egymásra gyakorolt hatása, mint az album koncepciója. Még frissebb fejlemény, hogy a megjelenés hidden trekkjéhez készült egy videoklip is, amit az EXILES YouTube csatornáján tudtok megnézni. A kiadó bandcampjétől kapott értesítőket egyébként az első adandó alkalommal meg szoktam nyitni, ez most sem volt másképp és nektek is jó szívvel ajánlom, hogy figyeljétek őket is!

Fejérváry Tamás, 2018.07.25.

Exkluzív Mike-tól a HAANG olvasóinak:

Mike Nylons a Soundcloudon: