Nagy Ákos

webcover

Több szempontból is ritka nagy dilemmában voltam, hogyan induljak neki ennek a riportnak és egyáltalán hogyan redukáljam azt a sok mindent, amit bevezetőnek szántam. Ha meg kellene mondanom, hogy a valóban eltérő és kifinomult underground elektronikus zenék, vagy a kortárs zene kap-e Magyarországon kevesebb figyelmet, akkor szomorú, de nem tudnám eldönteni. Személy szerint túl sok időt töltöttem a “Nem fér a fejembe….” kezdetű mondatokkal, így mára már a miértek kutatásáról nagyjából lemondtam és inkább a fent említett zenék iránt érdeklődő közönség gyarapítására, illetve a bővülés elérésének lehetőségeire fektetem a hangsúlyt. Valahol egyszer azt olvastam, hogy alapvetően az emberi agy nehezebben értelmezi a szokatlanabb, főleg kortárs zenét, mert nem tartalmazza azon klasszikus motívumokat, amiket agyunk a hangok egymásutánjában zenének titulál. Ez tény, ahogyan az is, hogy a hazai közönségnek idő kell. Be kell érjen, hogy étvágya legyen ahhoz, ami már az orra előtt van. Érdekes, ahogyan egyszer pont egy zenész ismerősöm hívta fel a figyelmemet arra, ne felejtsem el: az éremnek két oldala van. A közelmúltban jutott el hozzám a “magyarosaurus” kifejezés, amely egy valóban létező sauropoda fajta volt és környezetének elszigetelődésére nagy fokú zsugorodással reagált. Ezt a gondolatot pedig soron következő elismert hazai művészünk fűzte számomra össze: “A magyar alkotóművészek magyarosaurusként viselkednek.” Gyermekkorát Dunaújvárosban töltötte, 4évig tanult hegedülni, autodidaktaként fejlesztette magát, mesterkurzusokat és szemináriumokat látogatott, 2000-ben költözött Budapestre, jó ideig magánoktatóként ellenpontot és zeneelméletet tanított, zenei tematikájú cikkei, írásai, recenziói hazai kulturális lapok főszereplői, 2015 őszétől pedig a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen Tillmann J. A. esszéista, filozófussal együtt zenei kurzusokat vezet. Napjaink egyik kimagasló kortárs zeneszerzője és az elektroakusztikus zene hű tolmácsa, engedelmetekkel – Nagy Ákos.

 

MN: Mi villan be, amit szívesen ki is emelnél a gyerekkorodból a zenével kapcsolatban?

NÁ: Ez egy kifejezetten zavarbaejtő kérdés. Édesapámat mentünk meglátogatni, aki akkor Nyugat-Németorzságban dolgozott, és ott hallottam valami nyári popslágert… ha jól emlékszem valamelyik Modern Talking szám volt. Aztán már itthon Magyarországon a hordozható kismagnónkon egyszer csak ugyanaz szólalt meg, amit én odakint hallottam, ezt felismertem és jeleztem is anyámnak a magam egyszerű 5-6 éves nyelvén, hogy ez bizony ugyanaz. A végeredménye az lett, hogy az akkoriban induló Sándor Frigyes Zeneiskola zeneóvodájába irattak. Ez volt az antré.

 

MN: Ebből arra merek következtetni, hogy már ilyen pici korodban is lekötött a zene.

NÁ: Eleinte könnyen, majd egyre nehezebben kezelhető gyerek voltam, de igen sokat számított, hogy már akkor mélyen érdekelt a zenének azon része is, amit a legtöbb ember már nem nevezne zenének. Elég erőteljes volt már akkor ugyanis a bruitista hajlamom, a zajok szeretete, amelyek a mai napig zeneivé válnak számomra.
Logopédushoz kerültem, körülbelül ebben az időben, aki megtanított beszélni. Szörnyen dadogtam ugyanis. Nála jöttünk rá, hogy nekem úgynevezett multiplex érzékelésem van; erős szinesztéziás hajlamom. Szinesztéziám, ami nálam egyfajta forma-szín-hang látást/hallást jelent. Ez valahogy ugyanabba az irányba rugdosott, tudniillik, hogy a muzsikával foglalkozzam.

 

MN: Viszonylag nagy utat tettél meg, amíg ténylegesen – ha fogalmazhatok így – megtaláltad a számításaidat.

NÁ: Óó, igen. Nem konzervatóriumba jártam, hanem gimnáziumba és a különféle kerülőutakon letett érettségi vizsgák után benzinkúton, vendéglátásban, pénzügyi tanácsadásban és ezernyi más területen dolgoztam. Messziről nézve ez az egész egy őrült ámokfutás volt, egy teljesen megfejthetetlen és kibogozhatatlan gubancos valami, mintha mindig arról szólt volna minden, hogy a lehető legrövidebb időt eltölteni egy munkahelyen, ami párosult a lehető leggyorsabb költözéssel, lakhelyváltással is – Budapesten belül.
Aztán végül ez leülepedett, egyre jobb állásaim lettek, egyre jobban kerestem és megengedhettem magamnak, hogy a munkám mellett a zenére fókuszáljak.

 

MN: Kizárólag autodidaktaként képezted magad. Részleteiben hogy kell ezt elképzelni?

NÁ: Bejártam különféle órákra, más-más előadásokra, egyetemre, pl. az ELTE-re, a Képzőművészeti Egyetemre, konzervatóriumokba, elmentem mesterekhez, akiktől sok mindent megtanultam, felszedegettem apró morzsákat; megpróbáltam a lehető legtöbb művészeti ágazatból magamba szívni a lehető legtöbb dolgot. Nem tudtam egyértelműen a zene felé elköteleződni. Illetve igen, de azt szerettem volna ha ez az elköteleződés inkább úgy történik, hogy sok minden más is megmarad az életemben.

1

MN: Olyannyira belemélyedtél és felfejlődtél, hogy később ezt a tudást át is kívántad adni és magánnövendékeid lettek.

NÁ: Igen, bár ez nem volt elsőre tudatos választás, mint annyi minden más sem. Ezek az emberek javarészt mind ajánlás útján kerültek hozzám. Kifejezetten olyan szándékkal, hogy ők bizony autodidakta módon szeretnének zeneszerzővé válni. Vagy az akadémikus rendszerből kiszabadulva, vagy eleve bele sem kerülve.

 

MN: Ennek mi az előnye?

NÁ: Ha van előnye, akkor az, hogy nincs órarend, nincsenek modulok, nincs diktátum, nincs megszabva, hogy min kell mindenképp végigmenni. Gondolom ezért választottak, én legalábbis ezért választottam volna bárkit.
Sokkal inkább hiszek abban a szabad oktatási rendszerben, ami az Amerikai Egyesült Államokat jellemzi, mint abban a kötöttpályás rendszerben, ami nagyrészt Európában uralkodik. Itt természetesen az alkotóművészetre és az alkotókra gondolok, semmiképp se az előadóművészetre és az előadókra.

 

MN: Németalföldi polifón hagyományok, szintetikus gondolkodás, pszichedélia, matematika és még sorolhatnám, a zenéhez való hozzáállásod hihetetlenül komplex és egyedi. Hogyan alakult ez ki?

NÁ: Ezernyi vargabetű segítségével. Említettem, hogy sok helyen dolgoztam és sok mindent érdekelt mindig is. Nem hiszek a szakbarbárokban s nem hiszek a szakbarbároknak. A németalföldieknek hiszek. Úgy érzem mennél több dolgot befogadok, annál inkább mélyebb examinációra leszek képes. Ahhoz, hogy még mélyebbre szállhassak alá, szükségem van biológiai, fizikai, matematikai, csillagászati, mechanikai és csomó egyéb számos területről felvett ismeretanyagra, tudásra, érdeklődésre, gondolatra, ötletre. Pontosan amiatt, hogy inspirálódjak, hogy zenei érdeklődésemet sokkal jobban elmélyíthessem.

 

MN: Pszichoakusztikus trükkökkel is operálsz, ezt hogyan kell elképzelni?

NÁ: Ezek többnyire ugyanolyan trükkök, mint amiket ismerünk az optikából. Trükkök akusztikailag is előállnak. Sőt, nemcsak hogy előállnak, hanem ezeket még generálni is lehet. Mostanában népszerű például az úgynevezett binaural beats, amit pszeudodrogként vagy zenei drogként is árulnak. Ezek például 10, 20, 30 Hz-nyi eltérések jobb és bal fül, hisz binaurális, között, amely azt eredményezi, hogy a két hangérzet, gyakorlatilag egy érdességként egy harmadik hangot hoz létre, tehát a két frekvenciaérték negátja megjelenik egy harmadik hallható hangként, amely irányába eltolódik az agyi működés. Vannak bizonyos frekvenciák, amiken az agy szeret, meg nem szeret dolgozni, ezt lehet stimulálni, de hogy ezt árulják, elég sok morális kérdést is felvet. Az viszont tényszerű, hogy ezekkel lehet játszadozni. Nagyon izgalmas lebegéseket hoznak létre. Ott van például a Shepard scale, az emelkedőnek ható skálák, esetleg ugyanez fordítva ereszkedőként, vagy együtt a kettő. Az irdatlan gyors egymásnak válaszolgató együttjáték következtében pszeudolüktetéseket lehet létrehozni. Ekkor a két hangszer ritmikai lüktetése kiegészíti egymást és egy új, egy magasabb, metaszinten létező pulzációt hoz létre. Ezek ilyen üveggyöngyök, engem ez izgat.

2

MN: Milyen hangszereid vannak otthon?

NÁ: Szintetizátoraim és ütőhangszereim. Mind a kettőnek a gyűjtésére szövetkeztem, egy gyerekkori cimborámmal, Baráth Bálinttal.
Abban a ritka kegyben volt részem feleségemmel, hogy Thaiföldre és Kambodzsába utaztunk és onnan hazahoztam egy csomó ütőhangszert, amik gyönyörűen csengnek-bongnak. Illetve elég régi mániáim egyike az analóg vasak. Most emiatt már gyakorlatilag kábelrengetegben fetrengés van nálunk.

 

MN: Az itthoni hasonlóan analóg megszállott társakkal kapcsolatban vagy, mint például egy Banyek, vagy a többiek?

NÁ: Persze. Hargitai Andrással (Banyek) volt hogy napi kapcsolatban voltam, lévén, hogy ő egy olyan boltban (Analogue Zone) dolgozik, ahol ilyen hangszereket lehet vásárolni. Rengeteget segített. Bereznyei Róberttel (Tigrics) is. Az ilyesféle bütykölő alakok egy idő után megkerülhetetlenek, ha az ember elektronikus területen dolgozik.

 

MN: Két éve alapítottátok a Tri(o)KeBaNa formációt.

NÁ: Ez a szójáték családnevünk első két betűjéből áll: Keresteš, Baráth, Nagy a japán virágrendezés művészetére utal, az ikebanára. A szó eredeti jelentése tetszett meg: életben hagyott virágok. Ez egy alkalmi formáció. Más formációk is futnak például a Trigger, avagy utazás a kopoNYÁK körül című Karinthy remek regényét kifacsaró sorozat égisze alatt. A kopoNYÁK nem tévesztés, hanem utalás a műfajra. A NYÁK ugyanis nyomtatott áramkört jelent.
Az egész úgy indult, hogy az A38 hajón egy laza szállal összeköthető koncertsorozatunk volt, amit Kozlov Sanyival álmodtunk meg ketten közösen, és egy alkalommal szóló ütőhangszeres műsort vittem volna. Palotás Gábor ütőhangszeres cimborám Marimba Clouds nevű műsorát. Ezt azonban megtorpedózták, nagyon helyesen, mondván egy szál marimbát ütni látni egész este televízión keresztül nézői szemmel meglehetősen unalmas látvány. Viszont szerettem volna, hogy feltétlen műsorba kerüljön ez a szívemnek kedves projekt és azt találtam ki, hogy zongorát cipeltetek a hajóra és bemutatjuk preparált zongorára és/vagy ütőhangszeresekre írt Chiaroscuro című művemet. Zongorát viszont az idő rövidsége miatt nem tudtuk bérelni, így azt találtam ki, hogy valahogy máshogy oldom meg a fémes hangzást és vettem a jó öreg szabadon intonálható Yamaha DX7-II szintetizátoromat, amit ringmoduláltam. Ez hangzásában közel hasonló, mintha preparált zongora szólna. A Chiaroscuro-t fűztem tehát össze Gábor által előadott Wailing of Pendulum című marimba-elektronika opuszommal. Ekkor indult el az a gondolat, hogy kerüljenek vissza az íróasztalra a már kész darabok és egyfajta többszörös idézőjelbe tett improvizatórikus előadásban írjuk real time újra őket. Mivel mindig is szerettem a több legyet egy csapásra megoldásokat és módfelett zavart az évszazadok óta rögzült előadói praxis, tudniillik a zenei gyapotszedő rabszolga, a kotta hű tolmácsolójának dogmatikája is, így az irányított improvizációs gyakorlatok és egy zenei interaktív jelnyelv, a soundpainting ötvözeteként született meg ez az egész.

 

MN: Van egy kisfiad. Fogod támogatni, ha ő is a zenei pályát választja?

NÁ: Ez nap mint nap eszembe jut. Nem tudom. A doppelgängerség egy szörnyű dolog lehet, egy előadóművész, vagy akár egy alkotóművész számára. Ha szegény Siegfrid Wagnerre gondolok, aki meseoperákat írt az apja hős eposzai mellett, vagy szegény nemrég megboldogult Sinkó Lászlóra gondolok, akinek bátyja Sinkovits Imre volt, de névváltoztatásra kényszerült, annyira unta már az állandó összehasonlítgatást. Ugyanakkor a zenei dinasztiaképzésnek van egy jó tradíciója is… nem tudom, nagy dilemma ez.

 

MN: Van valami a “megvalósítandó álmok” címmel ellátott dobozodban?

NÁ: A terraformálás mindenképp. A Marsnak imbolyog a tengelye, nincs meg az a fix dőlésszöge, ami a Földnek van. De nagyon jó lenne megélni, ha görbíthető lenne a tér és részt vehetnék egy olyan expedíción, ahol mehetnék feleségemmel és családommal terraformálni. Ekkor nem is érdekelne a zeneszerzés se.

 

 

Miklós Noémi, 2016.01.17.

Fotó: Bugár Máté

 

 

Exklúzív track Nagy Ákostól a HAANGnak:

 

Kapcsolódó események: